 Szeretném elkerülni azt a hibát, amelybe általában oly gyakran esnek az újságírók, interjút készítők. Először azt gondoltam, csak egyetlen kérdést teszek fel Önnek, éspedig azt, hogy mi az, amit el szeretne mondani, ill. mi az a kérdés, amit még soha senki nem kérdezett Öntől? Nem tudom, sikerülhet - e ez, mert előzetesnek máris fölteszek egy másik kérdést: Mit jelent az ENZOE?
Többfélét. Kettőt meg tudok magyarázni. A "Nagy" vezetéknév nem éppen ritkaság. A Zoltán se. Amikor a biztatások nyomán úgy éreztem, hogy talán komolyan is foglalkozhatok a képzőművészettel, mint fiatalember, szerettem volna valamivel megkülönböztetni magamat a nem éppen kisszámú "nagyzoltán" között. A családban, a faluban én voltam az Öcsi. Amikor az iskolában először szólítottak a nevemen, föl se fogtam, hogy kinek szólnak. Úgy gondoltam, maradjak hát Öcsi! Azaz Nagy Öcsi Zoltán. Eljátszadoztam újdonsült, magam-adta nevemmel. N Z Öcsi, EnZé-Öcsi vagy csak ENZÉÖ. Megtetszett a rövidítés. Az Ö, tudvalevöleg távirati átiratban OE. A ZOE görögül: élet. Az EN, pedig a -ban, -ben elöljáró. ENZOE... Életben vagy Az Életben... Eleinte csak így is jeleztem a képeimet, viszont sosem szégyelltem egyszerű, kapott, öröklött "tömeg" nevemet, de ha már ennyit foglalkoztam vele ,- a magam kreálta nevet sem akartam elhagyni. Valahogy így lettem Nagy ENZOE Zoltán.
Tudvalévő, hogy Ön református lelkész. Úgy tudjuk, hogy szeretik és tisztelik a gyülekezeteiben. Mindamellett, hogy olykor bohém is tud lenni, és - hadd kockáztassam meg a föltevést-talán nem is a szó dogmatikus értelmében, nem a megszokott értelmezésben keresztyén, és annyi minden mást is csinál lelkésztevékenysége mellett. Elkerülhetetlen tehát a talán sablonosnak tűnő kérdés: Ki, vagy mi Isten az Ön számára?
Menjünk sorjában. Hogy ki miként és milyen külsőségekben keresztyén, és főleg pap, igen sok további kérdést vetne még föl. Nincs erkölcsi bátorságom azt hinni, hogy a keresztyén embert, beleértve a papot is, elsősorban mozdulatairól és öltözékéről kellene fölismerni. Elborzadok olykor attól a megállapítástól, amikor valaki megrántja a kabátomat és azt mondja: Nézd, az ott biztos egy református pap. És - valóban az. Ezeken az ismérveken túl van valami a mi keresztyéni mivoltunkban, ami természetes, ami nem lóg ki, mint valami keresz-tyéni színes szalag, hanem ami ott van eleve az emberségünkben: a másik ember megértése, vagy legalább próbálkozás. Továbbá a békességre való törekvés, ami oly sokszor csak szólam marad; a könyörületesség, és még sok minden más mellett annak a hiánya, amikor nem tudjuk mi a mérték, meddig és milyen formában üdvösséges még az, amit teszünk - -a másik ember felé, és annak a szemszögéből. A ker. ember kell, hogy rendelkezzen az empátia képességével és rendelkezzen egyfajta - nem a divatra gondolok - esztétikai érzék-kel. Igenis rendelkezzen ezzel, ha már egyszer pap! Vagy igyekezzen megtanulni belőle azt, amit lehet.
A kérdés másik része, hogy ki vagy mi számomra az Isten, nehezebbnek tűnik. Lehet, talán épp azért, mert végtelenül egyszerűnek kellene, hogy legyen.
Az Isten bennünk van. Génjeinkben. Ö az a láthatatlan, az a "SEMMI" , ami mégis mindennél több! Hozzá térünk vissza. A végtelen nyugalomba. Onnan is érkeztünk. Az anyag és a szellem tökéletes összhangjából. Világunk létében ezerféle módon fejezi ki létét. Ha mi tisztelni akarjuk és szeretnénk Őt valahogyan kifejezni, ezerféle út és mód van rá. Beszéd, színek, formák, magatartás... Lehetetlen felsorolni.
Jöjjön hát akkor egy könnyebb kérdés: és mi a művészet?
Ez csak látszólag könnyebb kérdés. Végülis ugyanaz, ill. hasonló tevékenység, minta lelkészség. Nagyon sok esetben kompromisszum. A művészet maga esztétikum. Mégis mennyi ízléstelenséget találunk a művészetek világában! El kell mondani, amit nem, vagy másképp mondanék, és meg kell bizony sokszor festeni azt is, amit sohasem, vagy nem úgy festenék meg. Dehát emberek közt, emberi mértékek és ízlések világában, és emberekből: egymásból élünk!... A művészetnek azonban van egy nagyon felelősségteljes pontja: amit megfest az ember, vagy bármilyen más művészeti ágban létrehoz, s ez főleg a képzőművészetekre érvényes, az többnyire megmarad. Ha nem is az örökkévalóságig, de hosszú éveket, évtizedeket, talán némely esetben századokat is megél. Erről nem lenne szabad megfeledkeznünk. A szó elszáll, az írás - legyen az akár a képek üzenete - megmarad. Igaz, ez a régi mondás talán még a kőbe vésett üzenetekre vonatkozott. A kőnek volt, és ma is van esélye a megmaradásra. A festészet illékony és törékeny fajtája a képzőművészetek világának. Mégis úgy kellene tevékenykedni, mintha az örökkévalóságnak csinálnánk. De -tudjuk - ez egyszerűen lehetetlen. Pláne ebben a korban, amelyikben mindent, de mindent áthat a pénz szaga. Hiába mondta az a bizonyos római császár, hogy: non olet! Bizony, nagyon is - olet! A legnyomorultabb érzés pedig az, amikor a művészettel való üzletelést szemléli az ember. Mit mondana ma Van Gogh, és a többi nagyság, akiknek olykor betevő falatra se volt elég az, amit alkottak? És... mit mondana Jézus?... Talán mindnyájan megelőzték a korukat? Mert legtöbb-ször ezzel takarózik, ilyesmikkel magyarázkodik a művészetről és más egyébről szóló tudomány...
 Hát, nehéz munka a művészet!
Munka? Nehéz meghatározni, hogy mi a munka. Főleg azt, hogy mi az igazi munka. Furcsa világban élünk, és még furcsább, ami felé haladunk. Szerintem manapság a világ nagy része nem tudja, mi a munka. Nem tu-dom , és nem is vagyok hivatott meghúzni a határ-vonalat a többség és a kisebbség között. De szerintem sokkal több azoknak a száma, a világ ún. tevékeny embereit véve, akik semmit sem produkálnak, csak asztalaik mellett ülnek, és számokat írogatnak, tekergetik más emberek nyakát és sorsát, termelik a vattát, amivel ki lehet tömni azt az űrt, amit a tulajdonképpeni munka hiánya hagy maga után. A művészeteket is csak megszorítással ne-vezhetném munkának. Inkább tevékenység, ami feldíszíti a világot. Már addig, amíg rondábbá nem teszi... De ez nem jelenti azt, hogy nem nehéz. Talán azt mondanám, hogy olykor sorsnak nehéz. Persze, már - akinek...
Föntebb ön Van Gogh kapcsán nagyságokat említett. Hadd kapaszkodjak bele ebbe a szóba: Ki a nagyság, és mitől nagyság valaki a művészetben?
Hát ez aztán a kérdés! Apám is föltette, akinél ismeretségi körömben mélyebb gondolkodóval nem találkoztam, ő így kérdezett: "Mitől nagy ő? (Kortárs művészekre gondolt.) Megmászta a Csomolungmát? Átúszta az óceánt, fél kezét, netán - -életét áldozta valakiért? Festett, játszott a színekkel és vonalakkal, a világ tájaival. Utazott, mert egy kor némely kegyeltjének ezt megengedte. A festés már olykor neki is teher volt. De festett, mert elismerték a szakmában. Festőszakember volt. Az istenadta sors ehhez adott neki adottságot, de az is lehet, hogy ugyanolyan jó esztergályos lett volna..." Hát biztos, hogy nem ebből a fajtából lesz valaki nagyság! Ha-nem inkább abból, akinek jó vagy rossz sorsa ott van a vászon minden egyes ecsetvonásán, akinek egyetlen, akár félresikerült ecsetmozdulatán a beleérző szem lelke, de nem a belemagyarázóé -meglátja a sorsát, abban pedig legtöbbször a küzdelmet, sőt a küszködést!... Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak az lett nagy, aki egyben nyomorult is volt. Ma sem így van! De nem szeretném tovább taglalni ezt, mert a jelen világ érték- és izlésítéletét nézve magam is eltévedek.
Melyik igazabb Önben: a lelkész vagy a művész?
Az emberben az igaz, amit szabadon és őszintén tehet. Azt mondják: a művészetben mindent szabad. Nem gondolom, hogy a művészetben mindent szabad lenne. Ahogy Arany János vallotta: ember lenni mindig, minden körülményben... - még ha nehéz is! Nézzük meg, hová vezet a nagy művész szabadság: értelmetlenségek, az absztrakciók végtelen változatai, amelyek képiségükben nem állják meg a helyüket szavak nélkül. Sőt! Olykor inkább szavak kellenének! De sok művész vagy tehetségtelen a szóra is meg a képre is, vagy már eleve fáradt ahhoz, hogy ami benne mocorog, ki tudja fejezni. Sok esetben, ami mocorog, nem más, mint kukac. Az ember látomásainak alapja mindig is ez a világ lesz. Még álmainkban is földi, evilági képek egyvelege jön elő. Csak onnan meríthetünk formákat, színeket és fogalmakat. Még Dali is onnan merített. Pedig ő aztán -extra volt! A teremtés megáldott és megvert bennünket az elmével, az ésszel. Nem hinném, hogy a művészet egyetlen alternatívája csak az értelmetlenség, a "nemlétbelilét" sötét bugyraiból előfortyogó sötét vizek vagy trutymók, senkinek semmit se mondó látomásai lennének. Ezzel az isteni érintéstől kapott értelmet és saját emberi méltóságunkat gyaláznánk meg.
Végül egy, talán banálisnak tűnő kérdés, de kikívánkozik belőlem: Mik a tervei?
Családi ereklyéink közt van egy régi pecsét. Nem tudom, ki, mikor és miért csinálta. Egy fecske köré az van vésve: Jasmak-szevmek-ölmek. Magyarul: Élni - szeretni-meghalni...
Még szeretnék élni, szeretnék szeretni... lemenni a faluvégre, X bácsihoz, leülni vele, talán egy pohár bor mellé, s mint Ön, elbeszélgetni, megkérdezni ezt-azt tőle...
Köszönöm a beszélgetést!
Erdélyi G. (RÉGIÓ)
|
