Akik még emlékeznek, 2008.május 1. emlékére.


     Szeretett Gyülekezet!

     Szeretett Tárkányiak!


     Az igét felolvastam ( I.Kor.13 "a szeretet himnusza"), most mégis nem igével, hanem egy régi sláger mondatával kezdem ezt a személyes mondanivalót.

     … Csak a szépre emlékezem …  Én itt nem is tudok másra emlékezni. Tizenöt éve annak, hogy néhai Kún István esperes úr fölkért, hogy akkor már előrehaladott betegségére való tekintettel segítsek neki a szolgálat végzésében. Először csak, mint kisegítő, majd pedig már mint szolgáló segédlelkész. Elmondhatom, hogy engem ez a Tárkányi anyaegyház nevelt föl pappá. Kora ifjúságomból itt váltam férfivá, itt az Önök szeme előtt, az Önök bizalmával lettem azzá, ami vagyok. Nem állíthatok olyat, hogy kivétel nélkül, és névszerint a falu minden lakosának elnyertem a szimpátiáját. Ez nem is volna természetes. Azt azonban hihetem, hogy ellenségeskedésre nem adtam okot senkinek sem. Persze, ki tudja, mi lakozik a lélek alján?...

     Bizonyára elhiszik, hogy nekem fájnak legjobban azok a szavak, amiket most kénytelen vagyok elmondani. Elhiszik, hogy számomra ez az esztelen döntés megalázó. Úgyhiszem Önöknek is.

Annak a kicsinyes harcnak, amit az isteni ige állítólagos fölkentjei küszkörésznek, nem harcolnak, mert ez nem harc, ez alattomos hátbatámadás - nincs egyéb célja, mint az, hogy szabadon folytathassák a nagyon is sötétnek és ki tudná megmondani még miféle önzésnek az érdekében. Néhány lelkész, köztük én is, ennek útjában voltunk.

     Mindamellett, hogy velem együtt senki sem tökéletes, kivéve persze a püspök urat!... és az őt körülvevőket, viselnem kell annak minden ódiumát, hogy emberileg nem egyeznek a véleményünk.

     Azt mondják minden csoda három napig tart.

Önöknek is meg lesz majd magyarázva, hogy a nap azért kel föl, mert a püspök úr, ill. a kakas kukorékol… S az is, hogy ez Isten rendeléséből van így.

Meg sok minden meg lesz majd Önöknek magyarázva.

És Önök majd meg is nyugszanak, mert az ember nem élhet örökös háborúban,

És vagy elhiszik, vagy nem, majd beletörődnek, és ha nem felejtenek el teljesen engem, úgy fog szállni lelkük itteni éveim emléke fölött, mint künn a temetőben azon sírok fölött, ahol én próbáltam vigasztalást adni, keserves emberi fogalmakkal azoknak, akik visszatértek a temetőből otthagyva egykori szerettüket…

Önök majd továbbra is kénytelenek lesznek megelégedni egy olyan egyházi törvénykönyv előírásával, amely jogról és kötelességekről beszél. Főleg sok jogról és jóformán semmit se mondó jogról! Önöknek annyi marad továbbra is a joguk, hogy bólinthatnak arra, amit az ún. felsőbb hatóság mond, Önök jelen lehetnek az egyház minden területén, ahol meghallgathatják amit Önök felől vélekednek, élhetnek az úrvacsorával, olykor szavazhatnak, amit - végül is - figyelembe se vesznek. És főleg joguk van arra, hogy  mindezért fizethetnek!... Eltarthatják az egyházat, de nem csak az Önök itteni gyülekezetét, hanem az ún. egyetemeset is, amely Önöktől elveszi a lelkészüket, és fizethetnek azért is, hogy majd felvilágosítják Önöket, hogy nem értik meg azokat, akikhez Önöknek tulajdonképpen semmi közük.

Én nem vádolom az Egyházat. Nekem az EGYHÁZ, az a nagybetűs, ez a gyülekezet marad.

Az egyház nem az a néhány egyén, aki - úgymond vezeti az egyházat. Csak már ne tudom és egyre többen nem tudják - hova? Voltak a történelem során az egyháznak krízisei. Nem hiába lettek az egyházi forradalmak. Többek között a reformáció is.

Ki tudja - különben - hová fog még ez a nagyon is kicsinek tűnő ügy fejlődni?!...

Majd a világ ítél fölöttünk. Fölöttem is!

De, hogy a nagybetűs Egyház - Önök, ezt kérem, soha ne felejtsék el! Petőfit idézem: habár fölül a gálya s alul a víznek árja, Azért a víz az úr!...

Ne hagyják sohasem elveszni a maguk igazát!

Figyeljenek oda, kit tisztelnek meg a bizalmukkal.

Ne dőljenek be a kisstílű hatalom mániákusainak!

     Kossuth annakidején azt mondta: leborulok a nemzet nagysága előtt.

Én most őszintén leborulok az Önök nagysága előtt. Biztosíthatom Önöket, most már szabad emberként, hogy jóizlésük, emberségük, krisztusi lelkületük és egészséges eszmeviláguk messze fölötte áll azokénak, akik az Önök pénzéből Önöket akarják kioktatni!

     Én nem pöffeszkedtem Önök közt. Ezt még az esetleges ellenségeim se mondhatnák, ha voltak ilyenek.

Megvoltunk egymással, a többi felekezettel. Tiszta szívvel hiszem, hogy ez a dolog, ami most egyházunkban elkezdődött, valaminek a kovásza lesz. Ezért, persze, többek közt nekem is meg kell fizetnem a magam tandíját, de semmi sem örök, és e világ urai jönnek és mennek. Ők is mennek majd oda, ahová valók!

     Nekem most búcsúznom kell minden fűszáltól. Mindentől, ami tizenöt év alatt a szívemhez nőtt. Az olykor becsöngető, botorkáló emberektől, akik olykor 20 koronát kértek… A sok nagyszerű embertől, akiket itt megismertem, akik kiálltak mellettem, mert én jelentettem az ő igazukat! Ha rólam lemondanak is, a maguk igazáról soha ne mondjanak le! Nem győzöm eleget hangsúlyozni: az Egyház Ti vagytok! Ti vagytok a földnek sója! Nélkületek nincs semmi! Nem a házasságok esetei bántják a bitorlókat, hanem a saját félelmük, ami már bebetonozódott a fejükbe!

A saját idétlen eszméjük. Elavult istenkultúrájuk…

     Fájnak a temetőbeli sírok, fájnak a keresztelések, a házasságkötések jövendőt ígérő örömei… Akkor is, ha azt a magam tapasztalásából nem is láttam mindig olyan virágosnak…

Sokáig fog fájni és visszhangzani még bennem a templom harangja.

Azért fog fájni, mert nem Tárkány űzött el, hanem Tárkányt tették fájdalmam tárgyává…!

     Én tárkányi lettem és az is maradok. Itt maradok én a kis, még csak alig kész múzeumban, az énekkarban, a koncertekben, amit egy régió tisztelt. Nem hiszem, hogy szégyent hoztam volna erre a közösségre. Bárhová vet is az élet szele, én már Önöktől nem tudok elszakadni, talán - soha.

Igy őrizzük meg egymást - egymásban!


(Elhangzott prédikáció a kistárkányi ref. templomban, 2008.4.27, Nagy Zoltán által)